Egy nap a kalandparkban

Hatalmas titkolózás volt a Szülinap körül, ezt így tesszük mindig, hogy amíg lehet, titokban tartjuk, hova is megyünk bulizni. Vasárnap hajnalban kisütöttem a rántott húst és áldottam az eszem, hogy előző nap este volt erőm bepanírozni, így elég gyorsan elkészült minden. A gyerekek nagyon izgatottak voltak, alig bírtunk Velük, habár a kicsi mondta, hogy szerinte hova megyünk és pontosan eltalálta, de jó szülőhöz méltóan következetesen tagadtunk mindent. Ezt a félrevezetést a libegőig tudtuk is tartani, utána kár volt minden szóért, úgy ugrándoztak örömükben, mint két kiscsikó. A libegő 10-kor indult, na ezt mi nem tudtuk, úgyhogy várnunk kellet, vagy 20 percet, ami egy kicsit hosszúnak tűnt tekintve, hogy a Matyi percenként kérdezte mikor indul a libegő, de Ő volt az első a libegőn. Nekem a nagyobbik gyermek jutott, akiről kiderült, hogy fél egy kicsit a magasban, de elbeszélgettük az időt és pillanatok alatt felértünk. Na, utána séta le a gyermekvasúthoz. Persze nem emlékeztem, merre kell menni és megkérdeztem egy csoportot, akik elirányítottak, de nagyon furcsán néztek rám, amikor is rájöttem, hogy a régi berögződés miatt úttörővasútról kérdeztem, ami most már gyermekvasút nevet viseli. Öreg vagyok már, no. Persze eltévedtünk, nem nagyon de nem a hivatalos úton mentünk, hanem a dagonyában. Nem hiába túráztam olyan sokat, ezt, hogy egy népszerű kirándulóhelyen eltévesztem az utat, erre csak én vagyok képes. A füstös megérkezett két kocsival, persze ülőhely nem volt állóhely is alig, és egy csomó pótdíjat is elkértek , mert „nosztalgia-vonat”. A gyerekkalauzok aranyosak voltak, azt a két megállót meg fél lábon is kibírtuk. Megérkeztünk Csillebércre, felhámolták a gyerekeket (azért csak őket, mert nekem van önismeretem, biztos, hogy nem lennék képes végigmenni, a páromat meg két éve le kellett menteni az egyik pályáról), és elindultak. Nagyon érdekes élmény a gyerekedet 12 méter magasban egy kötélen csüngve látni. Hatalmas önuralom kellett, hogy a Balázs körül ne aggódjak állandóan, hiszen már 13 éves és tudja, hogy mit csinál. A kicsi még nem mehetett fel a magasabb pályákra aminek nagyon örültem, mert benne egy fikarcnyit sem bízom. A kalandparkról annyit, hogy nagyon jó. Nem olcsó, de folyamatosan fejlesztenek, rengeteg segítő van, készségesek, és ha nem bírja az ember (amíg ott voltunk, kb. 5-6 embert hoztak le), lehoznak egy szó nélkül. A nagyobbik már felnőttjeggyel minden pályán garázdálkodhatott, a kicsi meg még a legkisebbek között rajtolt. A kicsiknek is van nehezebb pálya, két új pálya lett azóta, mióta utoljára ott jártunk.. Kb. 3 körül rajtolunk vissza, persze megint a füstös vonatot fogtuk ki,amin sokan vannak és nagyon drága. Fél órát kellett volna várni a sima vonatra, de úgy döntöttünk, hogy most már mindegy. Visszakapaszkodtunk a János-hegyre, kicsit nehezen ment, no nem a két gyereknek, Ők a tarzan-akció ellenére nagyon fittek voltak, a kicsi még el is barangolt, hogy még kalandokat gyűjtsön, hanem nekünk rokkant felnőtteknek volt meredek a hegyoldal. Visszaértünk a libegőhöz és látom, hogy csak 5-ig van nyitva. Volt egy olyan verziója a programnak, hogy gyalog jövünk vissza,de ezt leszavazták, akkor biztos lekéssük a libegőt. Lefelé a kilátás nagyon szép volt, már amennyire a város szép lehet, hullafáradtan érkeztünk haza (mi felnőttek), de azért hamar csönd lett a gyerekszobákban is lefekvés után